Elsősorban: nem hiszek semmiféle felsőbbrendű hatalomban, amely igazgatja egyéni kis sorsainkat, jutalmazva, vagy büntetve azokat akik megérdemlik.
Másodsorban : hittem az emberi jóságban, a jövőben, egy szebb világban,és nem utolsósorban hittem önmagamban. A jövőből és az emberi jóságból már régen kiábrándultam. És most már magamban sem hiszek.
Harmadsorban : Születésem után, ( megkérdezésem nélkül), megkereszteltek - a református vallás szerint. Ezt el is fogadtam.
S mindezek ellenére, én mégis gyónni akarok - nem egy személynek - legyen az pap, jó barát, avagy vallató, hanem bárkinek aki erre téved, és lesz annyi bátorsága, ideje, hogy elolvassa.
Nem érzem jól magam. Elment az a személy akit a legjobban szerettem, és csak most döbbentem rá, mennyire nem törődtem vele. Olyan sokat feláldozott értem, és mert nő volt, asszony, teljes szívéből szeretett, és habár sok mindent szeretett volna elérni, olyan kevéssel is beérte volna... És én önhittségemben s belefásulva a mindennapi munka egyhangú, kemény, taposómalmába, sokszor ezt a keveset is megtagadtam tőle. Ha más nézete volt valamiről, vitába szálltam, meg bíráltam, ellent mondtam neki pedig talán csak árnyalatnyi különbség volt véleményeink között, vagy éppen neki volt igaza. Megsértettem s túl büszke voltam, hogy bocsánatát kérjem. Rest voltam neki elmondani nap mint nap, hogy mennyire szeretem, hogy szerelmem, mely a kapcsolatunk elején hozzá vonzott, átalakult szeretetté, s ez egy pillanatig sem szűnt meg, annak ellenére, hogy külseje változott - most is pont annyira szeretem, ha néha vitatkozunk, veszekszünk is, ha pár napos mosolyszünet is beáll időnként, szeretem, SZERETEM !
És nem hiszem, hogy valaha is bocsánatot, feloldozást nyerhetnék - aki megbocsájthatna, az már nincs... a túlvilágban nem hiszek - ha hinnék, már rég utána mentem volna. Igy hát maradok a lelkiismeret mardosással és sírok, siratom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése