Nem tudom, talán csak véletlen volt....A temetőből ballagtam hazafele, s egy kutyakölyök szegődött mellém.. annyira kicsi volt, aranyos, barátságos... lehajoltam, megsimogattam, megvakargattam az állát..Hálásan tartotta, s oda is dörgölődzött hozzám.... Aztán, felálltam, s tovább indultam, de az apróság követett, ügetve megiramodott, de mikor látta nem akarom bevárni, akkor megállt, s csak szomorúan nézett utánam... Fájt a szívem otthagyni, de mit tegyek vele a panellakásban? Nem vagyok otthon, reggeltől szinte estig... összeszorítottam a fogam, és sietősebbre fogtam lépteim.
Valahogy így érzem én is magam: mint egy gazdátlan kölyökkutya, amelyik, hálásan dörgölődzik minden simogató kézhez....S aztán, otthagyják...
Ugyan, kölyökkutya... Csak egy kiöregedett, kóbor eb, amelyik félve közelít akkor is ha szép szóval hívják. S ha mégis odamerészkedik, megnyalná a kezet, mely csak egy csontot vet neki, de azt már nem engedik...Csak, otthagyják...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése